Overblog Suivre ce blog
Editer l'article Administration Créer mon blog

Marsó Paula

 

 

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Jacques Derrida életművének egyik legfontosabb darabja a Grammatológia (1967).[1] A különböző időközökben megírt, tematikai szempontból egymáshoz lazán kapcsolódó fejezetek a dekonstrukció alapszövegeivé váltak. A könyv két nagy részből áll. Az első szakasz az írás történeti analízise, egy metafizikakritika elméleti megalapozása, a második pedig az elmélet „példába” ágyazása. Az elméleti keret mindenekelőtt a metafizika mozgáspályáját, a metafizika totalizáló törekvésének bemutatását jelenti, nevezetesen, hogy az írást származtatottá, alsóbbrendűvé tegye a beszéddel szemben. Derrida bemutatja, hogy a metafizika a kezdetektől a strukturalizmusig és a szemiológiáig az írás lefokozásának és kirekesztésének jegyében működik. Az első rész elméleti hátterét egy 1963-ban megrendezett tudományos tanácskozás („L’écriture et la psychologie des peuples”) anyagára való reflektálás, valamint vitapartnerek – André Leroi-Gourhan és Madelaine V. David, André Martinet – szövegeivel való dialogizálás jelenti. A manapság kevéssé hivatkozott történészek, antropológusok, nyelvészek mellett természetesen Saussure nyelvészete jut főszerephez.

Derrida kérdése annak megértésére irányul, hogy mi a különbség a beszélt – orális – nyelvi rögzítettség és az írásbeli tradíció között. Az orális tradíció vajon független-e az írottól, s legfőképpen: hogyan vélekedik erről Saussure – a strukturalizmus apostola? Saussure tudniillik úgy véli, hogy két különböző hagyományban kell gondolkodnunk, ő ugyanis az írást származtatott értelemben gondolja el. Szerinte az írás csupán egyetlen modalitás a többi nyelvi esemény között, s valójában nem érinti a nyelv lényegét. A séma jól ismert: az írás azért származtatott, mert csupán reprezentatív. Az első jelölő jelölőjeként, az önmagának jelenlévő hang, az értelem (a jelölt, a fogalom, az ideális tárgy) azonnali, természetes és közvetlen jelentésének ábrázolása. Saussure átveszi az írásnak azt a hagyományos meghatározását, amely már Platónnál és Arisztotelésznél is a fonetikus írás modelljére és a szónyelvre korlátozódott. „A nyelv és az írás két különböző jelrendszer; a második létezésének egyetlen értelme az, hogy az elsőt ábrázolja.”[2] Derrida úgy véli, hogy ha a beszélt nyelv rögzítettsége valóban magasabbrendű és az írástól független, akkor az írás eredetére, „presztízsére” és oly jelentősnek tartott kártékonyságára nem könnyű magyarázatot találni. Miután filozófiatörténeti kontextusban lokalizálta ezt a feszültséget, felveti az őt foglalkoztató kérdést: mi az írás? Hol és mikor kezdődik az írás? Nem vázolhatjuk most fel azt a gondolati hálót, amelyben Derrida – Hegellel és Husserllel dialogizálva – megkérdőjelezi az abszolút jelenlét teljességében megképződő jel-jelölt-jelölő egységét, behozva az ősírás, a nyom, a tartalék, az elkülönböződés és a pótlék fogalmát. Ha a nyom, az „emlékezet” ősfenoménja – amelyet a természet-kultúra, animalitás-humanitás oppozíciója előtt kell elgondolnunk – maga is a jelentésképződés része, akkor kijelenthetjük, hogy (a nyom) a priori írott, függetlenül attól, hogy ilyen vagy olyan alakban, egy „külsőnek” mondott „térbeli” és „érzéki” mozzanatban lejegyezzük-e vagy sem. A nyom a kezdeti exterioritás megnyitása, az élőnek a másikhoz, a belsőnek a külsőhöz fűződő enigmatikus viszonya: röviden térbeliesülés. A „térbeli” és „objektív” exterioritás, amiről azt hisszük, hogy a világon a legmegszokottabb dolog, nem jelenne meg a gramma nélkül, a temporalizációként értett elkülönböződés nélkül, a másiknak a jelenlét értelmébe íródott nem-jelenléte nélkül. Az ősírás maga a „tiszta” promiszkuitás, az értelemképződés helye, a reprezentáció lelke, a saját másikban való megtapasztalása, spéculation, tükröződés.

Mindaz, ami bonyolultnak, és elsőre nehezen megközelíthetőnek tűnik az ősírás és az elkülönböződés kontextusában, egyszerűen megragadható a szó és a betű modellértékű viszonyában. Ebben a viszonyban könnyedén mutathatjuk be azt az ellentmondást, amelytől a metafizikus gondolkodás folyton óvta magát. Hiszen elviselhetetlen és lenyűgöző egyszerre, hogy a kép és a szó, a gráfia és a fónia olyan szoros viszonyba kerül egymással, hogy viszonyuk megfordul: a beszéd tűnik az írás tükrének. A tengernyi példa közül egy: „A szavak írott képe tartós, szilárd objektumként hat ránk, amely a hangnál alkalmasabbnak látszik arra, hogy az idők folyamán a nyelv egységét alkossa.” (Saussure, 45.) Miért baj ez Arisztotelész, Rousseau vagy éppen Hegel és Saussure számára? Azért, mert csakis az önnön teljességéről álmodó beszéd szintje alá lesüllyesztett írás garantálhatja azt, hogy ez utóbbi csupán egy modalitás legyen a nyelvi események között, másképpen kifejezve: hogy a nyelv lényege érintetlen maradjon az írással való kapcsolattól. De miért oly fenyegető az írás? Azért, mert a rossz, a mesterséges, a művi lépre csalja és eltörli a jó természetet; azt, amelyik az értelmet a hanghoz, a lélekhez, a pneumatikus, azaz a jó íráshoz kapcsolja. Rousseau ezt a problémát feszegeti a második Értekezésben, amikor úgy véli, hogy a természettel való viszonyunk végzetesen megromlott, nem látjuk tisztán a nyelv természetes lényegét, az első emberi nyelvet, „a természet kiáltását”.

Márpedig az az onto-teológia, amelyik a lét archeológiai vagy eszkatologikus értelmét jelenlétként – parúziaként, egy elkülönböződés nélküli életként – határozza meg, nem adhat teret a reprezentációban megszülető hiánynak. A metafizika totalizáló törekvéseit Derrida éppen az írás tematikája felől kívánja kérdőre vonni. Az írás ugyanis nemcsak folyton próbára teszi, provokálja, kikezdi ezt a totalitást, hanem éppenséggel otthont nyújt számára. Ahogy Derrida fogalmaz: az írás előbb az episztémé feltétele, s csak ezt követően a tárgya, vagyis maga a történetiség is az írás lehetőségétől függ. „Mielőtt az írás egyáltalán a történelem – történelemtudomány – tárgya lenne, megnyitja a történelmi alakulás világát.” (Derrida, 37.) Derrida vállalkozása tehát arra irányul, hogy az írás tudománya, a grammatológia, a tudomány lehetőségének tudományává váljék, és magába foglalja az archeológiát, a történelemfilozófiát, a filozófiatörténetet, a logikát és a grammatikát is. Derrida úgy véli, hogy az írás pozitív és klasszikus tudománya minden erővel elfojtja ezt a kérdéshorizontot. Ezzel szemben az elkülönböződés mozgásaként értett írás nem határvonalat rögzít a metafizikai oppozíciók (lélek-test, természet-intézmény, eredendő-művi, autentikus-hamisítható, jelenlét-távollét) között, hanem ezek szerves összeműködését állapítja meg, s éppen ez volna detotalizáló törekvésének lényege. Nem stabilizálni kívánja ezeknek a minőségeknek a szembenállását, hanem bemutatni azt, hogy ez utóbbiak egymás viszonyrendszerében képződnek meg.

Miért beszélhetünk e sajátos gondolati rendszerben Rousseau örökségéről? Milyen szerepet tölt be az idén tíz éve elhunyt filozófus gondolkodásában Rousseau? Túl azon, hogy a Grammatológia második felének főszereplője, az Emil, a Vallomások és az Esszé a nyelvek eredetéről passzusai sűrűn tagolják a szöveget, Rousseau jelenléte töretlen Derrida gondolkodásában. 1967-től kezdve, a Bibliothèque Nationale-ban 2001-ben megtartott előadásokig – amelyek a Papier machine című kötet[3] Le ruban de machine à écrire, Limited Ink II fejezetében olvashatók – folyton a közelében marad. Az írógéppapír és az írógépszalag motívumhálója – a 2001-es konferencián maga Derrida is Geflecht-ként jellemzi gondolkodásmódját – jelzi azt az (írás)problematikát, amelyet a Rousseau-konstellációban talál meg.

Rousseau nem csupán filozófiatörténeti szempontból fontos Derrida számára, bár szerinte ő az egyedüli, aki „Descartes és Hegel között az írás redukálásból alkot rendszert” (Derrida, 118.); legalább ilyen jelentős az író Rousseau által megalkotott imaginárius szerző személye, aki írásellenessége dacára éppen az írásban kíván a maga számára egzisztenciát biztosítani. Idézzük fel a rousseau-i elbeszélés néhány korszakalkotó fordulatát! Egy könyvvel a kezében kíván a teremtő előtt megjelenni (Vallomások dedikálása), a Dialógusokban (Rousseau juge de Jean Jacques) fiktív önmagával folytat írásos párbeszédet, a Sétákban pedig maga a „létezés érzése” ad teret a szövegnek. Rousseau, saját bevallása szerint – az írás ellenében – kínkeservesen, küszködve ír. Egyszerre elítéli és kívánja az írott létet, a professzionális könyvírást (mint szakmát) és az autenticitást egész egyszerűen nem tartja összeegyeztethetőnek egymással.[4]

Filozófiai értekezéseiben Rousseau valóban elítélte az írást, amikor az elhibázott intézményrendszerrel és a politikai rosszal hozta összefüggésbe. De nem próbált meg kívül kerülni a problémán egy szimpla oppozíció segítségével (bár sokan ma is ezt hangoztatják, amikor természeti állapotra és hasonlókra hivatkoznak), lévén, hogy egyszerűen más dimenzióban észlelte és értékelte a kérdést. A rossz struktúra és a rossz struktúra szelleme már mindig is egy nyelvi stratégia eredménye, azaz nem tudunk átlépni saját történeti meghatározottságunkon, hogy ezt a „rosszat” és „sajátot”, ezt a „történetit” felülvizsgáljuk. Rousseau korszakalkotó reformtörekvései (hogy hitvallást, alkotmányt, konfessziót, szerződéselméletet fogalmazzon meg) magukban hordozzák azt a bizonytalanságot és eldöntetlenséget, hogy a nyelv, amely az írás szellemétől függ, bármilyen pályán halad és mozog, mindig többletet vagy hiányt állít elő. Az írásnak ez az egyszerre elidegenítő, kifosztó és mégis identitás- és törvényalkotó természete Rousseau minden szövegében eleven tapasztalat. Ezt a tapasztalatot Derrida alighanem nélkülözhetetlennek ítélte; itt ugyanis a problémák nem megoldódnak vagy kifulladnak, hanem újabb kérdésekhez vezetnek, valahogy úgy, mint az elkülönböződésként értett írás esetében, amely szüntelen intenzitással kíséri az önmagunkról való gondolkodást.

 

(Pannonhalmi Szemle, 2014 été XXII/2. 43-47 pp )

 

[1] Derrida, J.: Grammatológia, ford.: Marsó Paula, Typotex, Budapest, 2014. [Derrida] Az oldalszámok a magyar fordítás lapszámait követik.

[2] Saussure, F. de: Bevezetés az általános nyelvészetbe, ford.: B. Lőrinczy Éva, Gondolat, Budapest, 1967, 43. [Saussure]

[3] Derrida, J.: Papier Machine. Galilée, Párizs, 2001.

[4] Ahogyan a Dialógusokban fogalmaz: „J’ai fait les livres, il est vrai, mais jamais je ne fus un livrier.” (Tagadhatatlan, hogy írtam könyveket, de sose voltam iparosa a könyvnek.) In: Rousseau juge de Jean Jacques. Œuvres complètes I., Gallimard-Pléiade, 1959, 840.

Derrida rousseau-i testamentuma
Tag(s) : #Derrida, #scriere, #oralitate, #Rousseau